Ott volt. Tényleg. Láttam. Éreztem. A sárga szemek... ó istenem tényleg itt van nem álmodok! Szó szerint a nyakába ugrottam, megcsókoltam. Sírni kezdtem, mert nem tudtam értelmesebb dolgot csinálni. Örömömben sírtam, ő is észrevette, megpörgetett, aztán letett, és annyit mondott.
- Grace - Erre nem tudtam válaszolni. Nem is akartam. Csak néztem. Nézni akartam az örökkévalóságig, az arca minden részletét elmenteni a memóriámba, tökéletes emlékképet faragni arra az esetre, ha megint elmegy. Esetleg örökre.
- Sam - Erre ő nem tudott válaszolni, így csak elmosolyodott.
- Úgy hiányoztál. - ő ezt mondta. Én ezt éreztem.
- Nekem jobban. - Erre megint elmosolyodott, de most szélesebben.
- Egy darabig megint képes leszek ember maradni. Nyáron. Talán ősszel is. Nem tudom. Beck mindig azt mondta, hogy nincs sok nekem hátra. én nem így gondolom. - Erre én vigyorodtam el.
- Nem kell hinned neki. Kitaláltam, hogy maradhatok veled. - Nem hitt nekem. Láttam rajta, hogy nem hitt nekem.
- Mégis, hogyan?? - gúny volt a hangjában, bár viccesen, de akkor is bántott .
- Harapj meg. Majd nyár végén, mikor közel az ősz. Veled együtt átváltozok. Anyámékkal elhitetjük, hogy elszöktem. Az első években lesz egy pár hónap nélküled de egy ideig kibírjuk nem?
- Nem. - Egyértelmű volt, és olyan , mintha pofon ütött volna. Ennél már az is jobb, ha megpofoz.
- Mért nem?
- Mert nem fogom elkövetni Beck hibáját. Nem kreálok neked személyes poklot, akkor se, ha ezt szeretnéd.
- Jó. Te döntesz el mindent, de itt nem rólad van szó! Rólam! Rólunk!
Elfordult, aztán megölelt.
- Nem akarok most erről beszélni. nem akarok veszekedni. Ha tényleg ezt akarod, meggondolom. OK?
- Így jobb.
Elindultunk, az erdei ösvényen, sétáltunk, nevettünk, mint régen. Nem volt okom búsulni. És attól fogva minden baj el is került, messziről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése